Jellemző tünetek
A szelektív mutizmus a legtöbb esetben az iskolakezdést megelőző időszakban kezdődik (4-6 éves korban). Az első jelzések általában az óvónőktől érkeznek, sokszor extrém félénkségnek definiálják a problémát. A kórkép jellemző tünetei a visszahúzódó magatartás, depresszív viselkedés, félénkség, szeparációs szorongás, csökkent önértékelés. Ezek a gyermekek otthoni megszokott környezetben problémamentesek, más környezetben rémültnek látszanak. Előfordulhat, hogy dacos viselkedést mutatnak, ez a frusztrációra adott válasznak tekinthető. A szelektív mutizmus lányoknál mutat nagyobb gyakoriságot. A szelektív mutista gyermekek felnőtt korukban nagyobb valószínűséggel mutatnak szociális szorongásos tüneteket.
A diagnózis felállítása
A diagnózisalkotásnál nagy szerepet kap az anamnézis, a gyermek viselkedésének, jellemző jegyeinek vizsgálata, értelmi képessége. Ezek megismerésében sokat segíthet a szülő és a gyermekkel foglalkozó pedagógus. Mutizmussal küzdő gyermekek diagnosztikájában a nonverbális tesztek mellett a megfigyelésnek fontos szerepe van. A megfigyelés célja a gyermek új környezetben való viselkedésének megtapasztalása. Megfigyeljük a spontán tevékenységet, kontaktuskészséget, a verbálisan történő megszólításra adott reakciót, szülővel való kapcsolatát. A diagnózis felállításához szükséges gyermek viselkedésének megfigyelése, a kognitív képességek felmérése (nonverbális intelligenciateszt, grafomotikus tesztek, nyelvi állapot, beszédfejlődés felmérése), orvosi vizsgálat (neuropszichológiai fejlettség megállapítása, szomatikus, pszichés betegségek, családban előforduló betegségek). Ezekre azért van szükség, hogy bizonyossággal elkülöníthessük más kórképektől (autizmus, beszédzavar, értelmi fogyatékosság). A megkésett beszédfejlődésű, vagy a kifejező beszéd zavarával küzdő gyermekeknél komoly beszédgátlást okozhat a környezet meg nem értése, mely szociális fóbiává fejlődhet. A diagnózist gyermekpszichiáter adja, emiatt szükséges lehet a pszichiátriai kivizsgálás is.
Kezelése
A szelektív mutizmus kezelésében elsődleges a pszichoterápia, melyek közül a viselkedés-, család- és pszichodinamikus terápiák a leginkább eredményesek. Az orvosi ellátás a gyógyszeres kezelést helyezi előtérbe, mely futhat párhuzamosan a pszichoterápiával, felerősítve annak önértékelést építő, pozitív megerősítő hatásait. A terápia általában hosszabb folyamat, a családtagok részéről szoros együttműködést igényel, akik mediátornak tekinthetők a gyermek számára a szorongást kiváltó szituációkban. Az összes terápiás eljárás nagyfokú fokozatosságot, türelmet igényel a család és a szakember részéről. A kezelés alapelve, hogy a beszédet nem szabad erőltetni. Fontos a gyakori szülői elismerés, a pozitív megerősítések. Szükséges, hogy az iskola figyelembe vegye a gyermek sajátos nevelési igényét, és speciális számonkérési módokat kínáljon a gyermek számára (szóbeli számonkérés helyett az írásbeli előnyben részesítése, stb.)